E. P. mester +

július 26, 2016

black

+

Vele nőttünk fel. És mentünk végig szinte mindenen.

Öntudatunk és nyelvünk kétségtelen része.

Így aztán velünk van, amíg vagyunk.

Jó volt, hogy volt. És jók voltak a találkozások ebben a téridőben.

Maradandó ez: házukban, a Római fürdő mögött, 1992 nyarán

http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/esterhazy.html

ez besz

 

TILLMANN J. A. : A törvény tükörkapujában. Kísérlet Kafka Legendájáról

május 26, 2016

 

Kafka hinta

Aki hisz. nem élhet meg csodát.

Nappal nem látni a csillagok fényét.

Kafka

A Törvény előtt (Vor dem Gesetz) címen közreadott elbeszélését Kafka 1914-ben írta, miközben a Per című regényén dolgozott.1 Egy évvel később írását önálló elbeszélésként jelentette meg.2 Utóbb, hagyatékából előkerülve a Per részeként vált ismertté. A művet tárgyaló irodalom csaknem kizárólag az utóbbi megjelenést veszi alapul, és a Legendát – ahogy Kafka az elbeszélést Naplójában nevezte3 – csak a regénnyel való közvetlen összefüggéseiben értelmezi. Figyelmen kívül hagyja annak magában álló mondanivalóját, valamint az önálló megjelentetés – Kafkánál megkülönböztetetten hangsúlyos – tényét. A megjelentetés tényén túl Kafka reflexiói is arra utalnak, hogy a Legenda életművének kitüntetett pontja. A “Kapuőr-történet” felolvasása után az elbeszélésről a következőket írta Naplójába: “A történet jelentése csak most világosodott meg előttem … “4 Erről a megvilágosodott jelentésről egy későbbi írása tudósít részletesebben: a Tizenegy fiam címet viselő álnovella. Ebben az írásában – egy fennmaradt feljegyzése szerint – tizenegy kisebb elbeszélésének rejtett leírását és értelmezését adta.5 A Legendáról, a “második fiúról” a következőket írta: “… Bal szeme valamivel kisebb, mint a jobb és állandóan hunyorog, igaz, ez nem olyan nagy hiba, sőt, ettől arca még merészebb, mint enélkül volna, és senki sem fogja ezt a hunyorgó szemét hibájául felróni, ha találkozik lénye megközelíthetetlen zárkózottságával. Én, az apja megteszem. Természetesen nem ez a testi hiba fáj nekem, hanem szellemének az a kis rendellenessége, amely ennek valamiképpen megfelel, valami vérében keringő méreg; valami, ami képtelenné teszi rá, hogy a benne rejlő képességeket, amiket csak én látok, tökéletesen kibontakoztassa. Éppenséggel ezért az én vér szerinti fiam, ugyanis ez a hiba egész családunkra jellemző, csak ennél a fiúnál kirívóbban jelentkezik.” E jellemzés szerint Kafka művei között ez az elbeszélés kirívó “családi” jegyeket mutat, melyek közül különösen a vér és a méreg említése érdemel figyelmet. Vér és méreg ezen kívül csak az élete végén írt nagy retrospektív elbeszélésében, az Egy kutya kutatásaiban lelhető fel. Ott a vérségi kötelékben lévő kutyák világának középpontjában álló, áhított és elérhetetlen vascsont tartalmazza azt a velőt, melyről az elbeszélő tudni véli, hogy mérget rejt magában. A Legenda értelmezése így azzal az eséllyel kecsegtet, hogy ennek során utunk Kafka művének legbelsőbb köreihez vezet.

A Törvény előtt

Ez a kijelentés, amit Kafka címként állított írása elé, tartalmazza azokat a sarkpontokat, melyek köré az elbeszélés jelentésrétegei épülnek: a helymeghatározást (I.), a megítélés állapotát (II.), az elbeszélés önreflexióját (III.). A címben foglalt kijelentés helymeghatározásként az elbeszélés színterét, képes helyhatározóként a történet emberének állapotjellemzését, az elbeszélés önreflexiójaként pedig a cím alatt álló szöveg hierarchikus besorolását jelenti.

I.

Az elbeszélés szerint a Törvényről tudható tudás kivételes: csak az elbeszélő és a Törvény elé jutott ember osztályrésze. Kettejük helyzete azonban távolról sem azonos. Az ember .messze földről” jött – ez áll az elbeszélés magyar fordításában. A fordító ugyan jól élt a magyar nyelv adta lehetőségekkel, de a nyelvek különbözősége miatt az eredeti szöveghely jelentését itt mégsem állt módjában teljességgel közvetíteni. Az elbeszélés eredetijében a kifejezés (vom Lande) Land szava ugyanis egyaránt jelent földet, országot, tájat, vidéket és hont.6 Az elbeszélés eredeti környezetében ezért ezek bármelyike feltételezhető. Hogy melyikről van szó, annak eldöntésére kisebb kitérőt kell tennünk.

Kafka egy későbbi írásában, az Új ügyvéd című elbeszélésben egy, a Legendához hasonló térség jellemzőinek leírásához közvetlenebb eszközöket választott, melyek révén a térség érzékletesebben mutatkozott meg: “Ma a kapuk egészen máshova, messzebbre és magasabbra vannak elhordatva; senki sem mutatja az irányt…” A mondat határozóinak megháromszorozása csak első látásra tűnik fölösleges írói műveletnek, mivel a leírás pontosságának igénye csak ezen az úton képes tárgyát megidézni. Az “egészen máshová” fordulat azt a lényegi különbséget jelzi, ami a kapuk terét az elbeszélés világától elválasztja. A második jellemző ezt a lényegi különbözőséget teszi szemléletesebbé. Az “egészen máshová, messzebb” kifejezés arra utal, hogy a kapuk terének távolsága a messzeségben mérhetetlen. A meghatározás harmadik tagja az előbbiek mellé a “magasabbra” jellemzőt is megadja, és ezzel az elkülönített térséget hierarchikusan is besorolja. Az így kirajzolódó jelentés a kapuk terét az érzékelhetőség határán túl sejteti. E rövid kitérő során nyert belátásainkból nem következtethetünk közvetlenül a Legendabeli térség elhelyezkedésére. (Kimerítőbb elemzés révén igazolható lenne – ami azonban itt nem feladatunk –, hogy a két elbeszélés azonos tájékrói tudósít.) Kafka térképzeteihez és ezek leírásának módozataihoz talán mégis valamivel közelebb jutottunk. Így a „messze földről jött ember” kifejezés eredeti jelentéshorizontja is világosabban áll előttünk: azt kell feltételeznünk, hogy a novella eredeti szövegében a Land szó valamennyi jelentése érvényben van. A Törvény előtti hely így a következő negatív meghatározást kapja: olyan hely, ahová megérkezve az ember hátrahagyta mindazt, ami föld, ország, táj, vidék és hon. (Az utóbbit, vagyis a Törvény idegenségét még külön is nyomatékossá teszi az, hogy a Kapuőr egy beszélgetésben hazájáról kérdezgeti az embert.) A színtér, amiről az elbeszélés tudósít, ezek szerint nem földi, és az ember számára idegen hely.

A novella topográfiájában így három elkülönült térség rajzolódik ki: a Törvény, a Törvény előtti hely, és az ember átal hátrahagyott térség: az ország. Az előbbiek határa a kapu; az utóbbiaké jelöletlen, ám meglétéhez nem férhet kétség: a Törvény elé érkező hazáját hagyta el. Az országból jött, és ennek megkülönböztetőérvénye van e helyen. A Törvény előtti hely így a Törvény és az ország közötti mezsgyeként határozódik meg.

Az ember az országból jött. Az ország kívül van a Törvényen, de lakói tudnak a létéről: “Mindenki a Törvényre törekszik” – mondja az ember a Kapuőrrel folytatott egyik beszélgetésében. A Törvény hat a Törvényen kívülire, az országra, ahol általános a Törvény ínsége: a Törvényen kívüli a Törvény hatalma alatt áll. A terek elkülönültsége nemcsak az elbeszélés topográfiáját jelöli ki, hanem meghatározza viszonyaikat is. A térségek hierarchiája a nyelvben, a nyelv révén is megmutatkozik: a nyelv – az elbeszélés eredeti nyelve is! – csak a Törvény fölötti, a Törvény alatti és a Törvényen kívüli helyeket képes megnevezni. (A Törvény “melletti” hely értelmetlen és képtelen hely a nyelvi hagyomány számára, mert ez – az egyenrangú mellérendelés miatt – a Törvény érvényvesztését vonná magával.) Ezért mindaz, ami Törvényen kívüli, alá van vetve a Törvénynek.

II.

A Törvény elé jutott ember helyzete az előbbiek nyomán kétségtelenül kivételes, mivel a Törvény elé bocsáttatott. De mit jelent az elbeszélés valóságában a Törvény elé jutni? Az ember az országból érkezett, és az ország kívül van a Törvényen. Útja során, az ország elhagyásakor át kellett haladnia a Törvény előtti térségen, mivel a Törvény és a Törvényen kívüli csak a megítélés e mezsgyéjén át határos. Az áthaladónak itt nyílik módja arra, hogy bizonyságát adja: méltó a Törvényre. Az országból érkező ember törekedett és készült a Törvényre; “útjára sok mindennel felszerelte magát“. A Törvény Kapuja, miként a belépés lehetőségének választása, nyitva áll előtte. Az ember belépést kér a Törvénybe, és a Kapuőr felel neki: “Lehetséges ( … ), de most nem” – hangzik ettől kezdve mindannyiszor a változatlan válasz. Ezzel az egész elbeszélésen végighúzódó párbeszéd veszi kezdetét, megteremtve a beszélők hasonlóságának látszatát. Kettejük lényegi különbözősége ugyanis a későbbiekben egyre nyilvánvalóbbá válik. Az országból érkezett embert várakozása során elmúló élete roskasztja halála felé, míg a Kapuőr változatlanul áll az elmúlással szemben: “Ott ült napokon és éveken át. ( … ) A Kapuőrnek mélyen le kellett hajolnia hozzá, mert a nagyságkülönbség nagyon megváltozott az ember kárára.” A Kapuőr a Törvény állítása; csak a látszatban mutatkozik embernek, és nincs alávetve az időnek. A Törvény előtti helyről így az is megállapítható, hogy ott időbeli és időtlen együtt áll.

Időtlen és időbeli közelebbi viszonyáról Kafka következő töredéke tudósít: “Minden pillanatnak megfelel valami időn kívüli. Evilágot nem követheti egy túlnani, hiszen az örök, ennélfogva nem állhat evilággal időbeli érintkezésben.”7

A belépést tiltó pillanat állandóságával szemben a Kapu mindigtartó nyitottsága áll. (“Mivel a Törvény Kapuja, mint mindig, nyitva áll és a Kapuőr oldalra lép … “) A pillanatnak és a mindigtartónak ez az együttállása csak az ember számára látszik egybeesésként, a tilalom állandóságaként. A Kapu nyitottsága ugyanis határtalan, míg a Kapuőr által őrzött tilalomnak a Kapu átlépése jelenti a végét. Ha ez bekövetkeznék, akkor a tilalom is érvényét veszthetné, és az ember megpróbáltatása térbeli történésekben folytatódhatna. Kapuőr közlése szerint: további Kapuk és Őrök egymásutánjában. Akkor közlése fenyegető éle is érvényét veszthetné (“De teremről teremre Őrök állnak. Már a harmadik látványát sem tudnám még egyszer elviselni.”) Ezzel az eshetőséggel Kafka kétségtelenül számolt; az elbeszélés egyik változatának tartott töredékben ezt írta: “Túlhaladtam az első Őrzőn. Utólag megréműltem, visszamentem, és az Örzőhöz fordultam: Én átmentem itt, mialatt te elfordultál. Az Örző maga elé nézett és hallgatott. Bizonyára nem kellett volna meg/ennem – mondtam. Az Örző továbbra is hallgatott. Hallgatásod engedélyt jelent az áthaladásra … ?”8 A töredék itt megszakad és a kérdések megválaszolatlanul maradnak. Egy későbbi írásának zárómondata viszont mintha e kérdések feloldásaként hangzana: ,”Aki a kérdésekre nem felel, megállta a próbát.9

A Legenda emberének a Törvény előtt állított kérdés és próbakő a Kapuőr. A Törvény első ismérve ő, és az elbeszélés is ennek megállapításával veszi kezdetét: “A Törvény előtt egy Kapuőr áll.” Az országból érkező ember általa téved meg; benne látja tükröződni az országot, noha a Törvény előtti helyen azt készül végérvényesen elhagyni. A Törvény előtt mindaz tükörré válik, amire az ember tekintete az ország visszfényét rávetíti. Ez a tükörkép tiszta rajzolatot ad, és az ember döntése nyomán a kép egyre élesebbé válik; utóbb már bolhákat is mutat a Kapuőr bundájában…

Ezt az élesedő visszfényt csak a Törvény Kapujából áradó fényesség homályosítja el a halál közelségének píllanatában, és csak az ember halála oltja ki teljesen: “Ám most egyszerre fényt lát a sötétben, kiolthatatlan fényesség árad a Törvény Kapujából. Most már nem sokáig él.”

(A Legenda alapja a keresztény motívumokkal átszőtt hászid történet két kulcsszava: a tükröződés és a választás. “Egykor egy király hatalmas palotát emeltetett, amelynek számtalan terme, de csak egyetlen nyitott kapuja volt. Az építkezés végeztével közzététetett: Minden fejedelem jelenjen meg az utolsó teremben trónoló király előtt. A belépők azonban csak mindenfelé nyíló ajtókat találtak, melyekből folyosók vezettek újabb ajtók felé, vég nélkül a megtévedt szemek előtt. Ekkor megérkezett a király fia és látta, hogy csak tükröződés okozza a tévelygést, és meglátta maga előtt a trónteremben ülő apját…

Itt van a határ. Itt van a világ oltára. Itt élőlény nem megy keresztül anélkül, hogy fel ne áldozná magát. Mert e hely neve: lsten Választóhelye. Eddig érvényben volt ez is, az is. Itt az Egyetlen kezdődik. Lélek, ki ide jutottál, csendesedj, hatalmasadj, válassz!” 10)

Az ember bebocsátást kér a Törvénybe, és kérése – állandósuló – píllanatában ez tilalom alá esik: “... úgy dönt, hogy inkább vár, amíg engedélyt kap a belépésre.” A várakozást választja, és döntése nyomán végleg az időbe zárul. (Az elbeszélés saját idejének és az elbeszélt történés idejének eddigi egybeesése is ekkor bomlik meg; a Legenda elbeszélője ettől kezdve tudósít más, külső időről: “Napokon és éveken át ült ott.”)

Az ember döntése nyomán nemcsak az idő változik meg, hanem a tér is módosul: a Törvény előtti hely az ítélet és a büntetés végrehajtásának terévé alakul át. A Kapuőr utolsó szavai csak az időközben végbement ítélet szövegét mondják ki: “itt senki más nem nyerhetett bebocsátást, mert ez a bejárat neked volt rendelve. Most megyek és bezárom.

III.

A Törvény bevezető irataiban ez áll … ” – a Legenda ezt a forrásmegjelölést kapta a Perben. Az elbeszélés nem része a Törvénynek, nem a Törvény szövege, hanem Törvény előtti szöveg. A történet elbeszélője az elbeszélés során kivételes helyzetben van: mindaddig nem kerül a szakító idő sodrába, amíg szemlélője a történés – az ítélet – teljesedésének. Csak akkor kerül oda vissza, amikor az elbeszélhető megszakad, és egyúttal a kivételesség is véget ér.

Az elbeszélő tudatában van kivételességének, hiszen maga nincs a Törvény előtt, mert abban a térségben csak a Kapuőr, az ember és egy zsámoly van. És ezért nem is kerül megítélésére. Az elbeszélő a történeten kívül, mintegy az elbeszéltek mellett áll. Az elbeszélhető megszakadása után kivételes helyzete még egy ideig részlegesen fennáll: kivételes tudás birtokosa lett. Elbeszélésével azonban kivételességét átfordítja: a kivételesen tudott tudásának elbeszélésével kivételes árulás elkövetőjévé vált. Kafka reflexiója félreérthetetlen: “… csak egyetlen oldalt írtam (a Legenda exegézisét) – a kész fejezetekkel együtt olvasva részben jónak találtam. Szüntelenül annak tudatában, hogy minden elégedettség- és boldogságérzetért (ahogy ez például különösen a Legendával szemben fennáll) meg kell fizetni, kétségtelenül; feloldást soha nem találva, utólag meg kell fizetni.11

Kafka tisch

MEGJELENT Vigília 1987/ 7

COPYRIGHT Tillmann J. A.

1 (H. Binder szerk.) Kafka-Handbuch I-II. Kröner. Stuttgart, 1979.; H. Binder: Kafka-Kommentar zu sämtliche Erzählungen, Winkler, 1975.; M. Pasley- K. Wagenbach: Datierung sämtlicher Texte Kafkas, In: Kafka-Symposion, Wagenbach. Berlin, 1965.

2 Vom Jüngsten Tag. Ein Almanach neuer Dichtung. Leipzig, 1916.

3 F. Kafka: Tagebücher 1910 1923, Fischer, 1975. 279. o.

4 uo. 287.

5 M. Pasley: Drei literarische Mystifikationen Kafkas: ln: Kafka-Symposion, i. m.

6 F. Kafka: Sämtliche Erzählungen, Fischer, 1971.

7 F. Kafka: Hochzeitsvorbereitungen auf dem Lande und andere Prosa aus dem Nachlass. Fischer, 1980. 69. o.

8 uo. 260.o.

9 F. Kafka: Sämtliche Erzählungen,218.o.

10 Martin Buber: Die Legende des Baal-schem, Frankfurt/M., 1908 79. o.

11 F. Kafka: Tagebücher i. k. 279. o.

Tillmann J. A.: Nem méltatni névre méltatlant.* Vallás, irodalom, nemzeti pogányság

április 4, 2010

Egbolt - forditott NASA

A vallás nyomai mindenütt észlelhetők, ahol emberek élnek: a házakban, a köztereken, a magánbeszédekben és a médiumokban. Ezek nem feltétlenül a bevett religiók valamelyikéből erednek. Az emberek különféle “elmekonstrukciókban” hisznek, ilyen-olyan igék hirdetőire hallgatnak, megannyi sziréni hívást vagy valódi örömhírt hozó hang- és képhordozó hirdetéseit követik. A religiozitás antropológiai adottság, emberi állandó, amelynek “tárgya”, kötődésének köre korok és kultúrák szerint változó mintázatokban mutatkozik meg.

“Ha az ember a vallást az emberi evolúció kísérőjének tekinti – írja Detlef B. Linke agykutató –, akkor az ember fejlődését mint a vallási kötődéseibe növekvő belátást lehet leírni.[1] A látáshoz, a belátáshoz a fény elengedhetetlen. A fény világossággal, a belátás (fel)világosodással jár. A fény, a világosság és a felvilágosodás a vallási tapasztalatnak, a zsidó és keresztény tradíciónak éppúgy része, mint az újkori felvilágosodásnak. A közkeletű elképzelésekkel ellentétben ugyanis “a teológia, az Istenről való gondolkodás bontakoztatta ki a felvilágosodást” – mondja Hannes Böhringer filozófus. “A teológia a bibliai hagyományban Isten igéje, az Ő önfeltárulkozása, ami mindennemű rá irányuló további gondolkodásnak a kiindulópontja. A rá irányuló felvilágosodásból aztán tőle (el)vezető felvilágosodás lett. Ennek köszönhetően a teológia jelentős része is levált és bizonyos tekintetben eltűnt a felvilágosodás horizontjáról. Létezik, noha elvadultan és elhagyottan továbbra is, és felmerül olykor, pl. a romantikus és a modern művészetben. Csak a posztmodern New Age-ben kezdték ezeket az okkult jelenségeket lelkesen tanulmányozni.[2]

Ma az európai kultúrkörben észlelhető vallási jelenségek – nemcsak a keresztény konfessziók, hanem a mégoly ősinek mondott, újsütetű “őshagyományok” különféle kultuszai tekintetében is – feltűnőek a posztmodern jegyek. A magyar mindenség e tekintetben nem különbözik lényegesen más (közép-)európai mindenségektől. Néhány sajátossága azonban említést érdemel: a különféle új ezotériák és szinkretizmusok ellenére továbbra is meghatározó a régi “nemzeti” pogányság. Ebben is a kontinens más retardált régióihoz hasonlít, ám “renovált” változatának mégis vannak helyi jellemzői. A keresztény fedőfesték alatt a nemzeti paganizmus újabban antropozófikus allűröket mutat. A növényi metaforákban tetszelgő, magát olykor “organikusnak” nevező politeizmus a föld és a gyökér kultuszát űzi – ami különösen attól groteszk jelenség, hogy hívei Európa utolsóként letelepült lovas nomádjainak leszármazottai.

A különbözőségek ellenére a legtöbb vallási áramlatban mégis a gnosztikus-manicheus a meghatározó elem. (Ebben a nemzeti mitológiát velejéig átható romantika végletekben tobzódó világképe éppúgy közrejátszik, mint az évtizedeken keresztül államvallásként működő “dialektikus és történelmi materializmus” mélyreható és elmeserkentő kifinomultsága.) A magyar “manicheus ökumené” az elmúlt másfél évtized során erőre kapott, új árnyalatokkal gazdagodott. Teljes pompájában a 2002-es választások idején mutatkozott meg, amikor is az akkori kormányzat hathatós marketingtechnikáinak köszönhetően tömeges “gnosztikus kicsapongásban” tetőzött (így fogalmazott egy katholikus teológus).

A posztmodernitás általános ismérveit a tetszőlegesség, a kötetlenség és a historizmus alkotja, és modern előtörténetével ellentétben szívesen ékeskedik religiózus referenciákkal.  A történelemről alkotott posztmodern elképzelések Siegfried Mattl osztrák történész precíz megfogalmazása szerint “három fogalom jegyében állnak; ezek: a trauma, az amnézia – és komplementer mindkettőhöz – a nosztalgia.[3] A kóros felejtés lelki mechanizmusainak köszönhetően éppoly könnyen teszik túl magukat a múlt tényein, mint amennyire a nosztalgia rózsás, vagy éppen vérszín eredetfantáziái függetlenednek a tényleges eredettörténettől.

A posztmodern historizmusban a mentális környezetnek és a technikai médiumoknak köszönhetően a történeti múlt formák és figurák tetszőlegesen használható tárházává vált. A digitalizált tárolómédiumok távoli idők és helyek archívumait egyetlen kattintással hozzáférhetővé teszik. A különféle kollázs- és inzertálás-technikák révén a múltkészletek pillanatok alatt a felhasználói felületekre hozhatók. Míg a távoli, az eltérő, az idegen elsajátítása mindig fáradságos és időigényes, a citálás és reciklálás, kivált számítógéppel, könnyű és konform tevékenység.

A historizált kép-, szó-, hang- és szöveg-tájak közepette a vallási tradíció hagyományos módozatai is posztmodern színezetet öltenek. A szent szövegek klerikusok és laikusok által végzett recitálása is hasonlít az új citálási eljárásokra. A hasonlóság gyakran nem csupán látszólagos, hanem lényegi: a rendelkezésre álló, az áthagyományozott puszta használata, ismételt igénybevétele az elsajátítás, meggondolás és megtapasztalás fáradsága nélkül való. Hasonló ehhez az, ami az ún. keresztény konzervativizmus és a posztmodernben is jelenlevő modernitás-ellenesség tekintetében mutatkozik. Ám a különbség sem elhanyagolható, a posztmodern keresztülment a modernségen, premodern párhuzamosának azonban ez még nem sikerült: Ghislain Lafont francia bencés szerzetes-teológus szerint “nagy a kísértés, hogy a katholikusok azoknak a szerepében tetszelegjenek, akiknek igazuk volt, akik ’előre megmondták’, s anélkül földeljék el a modernséget, hogy valaha is vállalták volna a vele való találkozást; s hogy, ha nem is vezető, de mindenesetre ’mozgató’ szerepet töltsenek be a modernséggel radikálisan szembeforduló ’posztmodern’-ben.” [4]

A modernitást azonban nem lehet egykönnyen eliminálni, végtére a posztmodern is modern. És a vallással szemben fennálló modern, olykor gyananakvássá fokozódó szkepszist a posztmodern religiozitással kapcsolatos tapasztalatok tovább erősítik. Így aztán a religiozitás a vallásról, és intézményeiről, a kultuszról a kultúra más területeire tevődik át. “Amikor vallás és filozófia elvesztik meggyőző erejüket – mondja Böhringer –, amikor fikciónak, költészetnek tűnnek, amikor művi jellegük kerül előtérbe, akkor a művészetre hárul vallás és filozófia funkciója, akkor a művészet filozófikussá válik és vallásos kisugárzást kap.” [5]

A 3. egyházszakadás

 

Kultusz és kultúra széttartása a nyugati kereszténységben az újkori kibontakozás korszakában, a 17. században erősödött fel. Ez az utolsó nagy egyházszakadás, és a nyugati kereszténység, akárcsak a nyugati kultúra, azóta is ezt a szkizmát szenvedi. Az újítás és alkotás szelleme ekkor szakadt el az egyház(ak)tól. Azóta kultusz és kultúra távolodó pályákon mozog, és csak ritkán, kivételes személyiségek révén kerülnek kapcsolatba. “A katholikus egyházból a reneszánsz óta hiányoztak a gondolkodók” – mondja Lafont a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben – “a zsenik vagy próféták, akik képesek lettek volna összehangolni a modern, Galilei utáni világot a keresztény hittel. Nincs hagyománya annak, hogy együtt gondoljuk el a katolicizmust és a modernséget. Ezért vagyunk szegények.”[6]

Számos keresztény szereti magát és egyházát a konzervativitás hordozójának tekinteni és ezenközben, más vallások követőihöz hasonlóan, valamiféle ősiség őrzésére hivatkozik. Eléggé téveteg módon: ha ugyanis Krisztus, az Alapító “konzervatív“ lett volna, aligha lehetne szó kereszténységről, legföljebb a judaizmus valamiféle “konzervált“ változatáról. “Ama mondattal – írja Linke –, hogy ne töltessen új bor régi tömlőbe, az újnak hasonlíthatatlan diadalmenete veszi kezdetét. A kereszténység ezzel a mondattal vált el a zsidóságtól, és ezzel olyan dinamikát hozott mozgásba, melynek következményei beláthatatlanok. Az Újszövetség az új melletti védbeszédet tartalmaz, és ezáltal mindama érzelmek és megújulások forrásává vált, amelyek a szellemet az utóbbi évszázadok során érintették, amikor is az újnak az állandóan megújuló kínálata néhány száz éven keresztül állandósult.[7]

A “beláthatatlan következmények” között nem utolsó sorban azt tanácsos tekintetbe kell venni, hogy az újnak ez a dinamikája vezetett az emberiség közös földi kereteinek és feltételeinek létrehozására, az ember globális univerzumának létrejöttére. (Az ezenközben elkövetett borzalmak, és a nyomukban támadt bűntudat nem feledtethetik annak tényét, hogy ezt nem a nagy kínai, a nagy ind, vagy a nagy iszlám, stb. kultúra vitte végbe. És amelyek, ha hasonló “helyzetbe” kerültek volna, a történet aligha alakul kevésbé véresen…)

Forma kérdése

Az irodalom ma kényes helyzetben van. Nemcsak a tárgyak, az írást hordozó iratok, könyvek használódnak egyre gyorsabban el, hanem a nyelvezet és a nyelvhasználat is avulékonyabbá vált. Széles körben elterjedt szemléletmódok előtt elzárul a kilátás; csak egykori látványok emlékképeit mutatják: a nosztalgia, a fantázia képeit. Tévképzetek, idolok képeit. Az ilyesféle hagyományőrzésnek, az idolátriának írásos kultúrákban a textolátria felel meg. A szövegimádat nem kizárólag olyan könyv-kultúrákban jelenik meg, mint amilyen az iszlám, hanem felvilágosodottabb kultúrákban is jelen van.

Az írásművészet, a “létezésszakma” (Ottlik Géza) valamirevaló művelői ezért is hallgatnak a régi tanácsra, mely a Név, a Szó, téveszmékre való alkalmazásától óvnak: “Ne alkalmazd (szó szerint: Ne vidd rá/át) a Nevet téveszmékre!”. (“Trage nicht den Namen auf das Wahnhafte!” – áll a Tízparancsolat eredetihez legközelebb álló modern fordításában, Buber és Rosenzweig munkájában. Más fordítások e helyen /Kivonulás könyve 20,7/ rendszerint Isten nevének hiábavételétől óvó formával élnek.) Írástudók esetében ez az intelem persze nem az istennév, a Név használatára vonatkozik. Annál inkább érvényes a nyelvhasználatra – és az írásművészetre –, a nevek, a szavak hiábavaló használatára. Mai magyar vonatkozásáról Visky András így ír: “Attól tartok, az irodalom (a zenéhez, a képzőművészethez, a filmhez vagy színházhoz képest) a legmesszebb ment el a religiozitás elfedése útján. Pilinszky – Nemes Nagy Ágnes (katholikus, protestáns) nyelve után bizony mintha nem lenne más csapás, mindkettő költészetén látszik is, mennyire a végét járja a magyar religiozitás, megy fejjel bele a neo-pogányságba. A kortárs magyar pogányság performance-ai éppen a keresztény (és hívő) megszólalást teszik majdhogynem lehetetlenné. A religiózus megszólalás forma kérdése mindenek előtt, kereszténynek lenni a legnehezebb most Magyarországon, nyilván nem neo-pogány értelemben.“[8]

Vannak, akik ennek a veszélyét úgy hárítják el, hogy kerülőutat választanak:  a via negativa, a (teológia) negatív útját járják. Olykor óvatosságból, vagy gyanakvásból, esetleg elővigyázat okán. Mondhatni, már kezdettől fogva megfogadják a felszólítást: fordulatot vesznek, megközelítésmódot, távlatot váltanak.

Távlatváltás

A nézőpont áthelyezésével, a távlatváltással új perspektívák nyílnak. Még a jól ismert szavak, elhasználtnak tűnő fordulatok is új jelentésárnyalatot kapnak. Ha például Petri György versében azt olvassuk, hogy “Fű többé nem nő. / Hiába verik durva / esők a talajt”, nem arra a Genezis-apokrifra számítunk, ami folytatásként következik: “Úgy látszik, Isten / nem tervez ide újabb kertet…”

A perspektívaváltásra az újabb magyar kultúrában ismeretes egy példázatos történet: a festő Veszelszky Béla szeretett hosszú órákat házuk kertjében a csillagégbolt tanulmányozásával tölteni. Kedvelt tevékenységében járókelők gyakran megzavarták (megszólították, kérdéseket intéztek hozzá), így aztán – baráti tanácsra – egy gödröt kezdett ásni. 1956-ban kezdte el, és szenvedélyesen dolgozott; a napok meghatározott részét rendszeresen ásással töltötte. A lelkigyakorlatnak is tekinthető tevékenység során különösen érdekelték őt az egymás után föltáruló földrétegek. Ez olyan nagy vonzerőt gyakorolt rá, hogy a tervezettnél jóval tovább, mélyebbre ásott, és 1959-ben készült el a munkával.

Veszelszky nemcsak ilyen közvetlen, kőkorszaki módon vizsgálta az eget, hanem barátja távcsövén keresztül is szemrevételezte. Csillagvizsgálat mellett csillagászati könyvek tanulmányozásával is foglalkozott. Asztronómiai tanulmányainak eredményei képein szemlélhetők – jóllehet nem az éjszakai égbolt számlálhatatlan fényforrását festette le. Képein – legalábbis az általam ismertek között – nincsenek ég-tájképek. Szinte csak azt a tájat festette, amelyet lakása ablakából látott, valamint a hozzá közel állók portréit. Ám mindahány nappali megvilágításban megfestett tárgyát – úgy a tájakat, mint az embereket – a maga sajátos módján, mint égi jelenségeket ábrázolta: sok színes fénypontból felépítve – az éjszakai égbolt fonákján, fehér alapon. Gödörbéli kontemplációi során a természet legnagyobb képe úgyszólván keretezve állt előtte – a csillagos ég a föld keretében, a talajrétegek körkörös foglalatában.

Persze nemcsak a gödröt találta alkalmasnak arra, hogy az eget szemlélje, végtére is az égi magassághoz képest minden földi szintről de profundis lehet csak felfele nézni. Mint felesége írja visszaemlékezésében, Veszelszky “sokat foglalkozott csillagászattal. Néha a kora hajnal ott találta lépcsőházi nagy ablak előtt, hosszú kabátjában az eget kémlelte.” [9]

Aszinkronitás

Korántsem magától értetődő, hol is kezdődik, és meddig is terjed az irodalmi mező. Akárcsak az, hol is húzódnak a kortárs jelző jelentéstartományának határai. Úgy tűnik, az üzemi balesetekről készült jegyzőkönyvek éppúgy részét képezhetik az irodalomnak, mint az ügynöki jelentések. Az első esetet Kafka Hivatali írásai példázzák, amelyeket még egy “népi demokratikus” német kiadó méltatott megjelenésre érdemesnek. Az utóbbira Esterházy Mátyás besúgói aktáinak – író fia által kimerítően kommentált, és németül is megjelent – kiadása példa.

Hasonképpen kérdés az, mi is kortárs? Szó szerint kortárs az, amivel/akivel egy korban élünk, amivel/akivel korban társak vagyunk. De mi van azokkal a “társakkal”, akik más kort élnek; akik más kor-kordinátákkal nőttek fel, netán visszaestek vagy csak egyszerűen ottmaradtak valamely korban? Számomra az utóbbi másfél évtized egyik legkülönösebb tapasztalata az volt, hogy a totalitárius egységkultúra héja alatt hogyan éltek túl a különböző áthagyományozott elő-idők és elképzelésvilágok. Hogyan vált a védekezés, a megőrzés – nemritkán nemesen konzervatív – igyekezetéből a szellemi restség megannyi áporodott zárványa, ásatag ábrándvilága.

Kortárs irodalomnak, kortárs művészetnek azokat a műveket tekintjük, amelyeknek eredője a jelen, amelyek idejében otthon vagyunk. Ha megpróbáljuk a közelmúlt magyar kultúráját némi távlatból szemügyre venni, akkor időtapasztalatának különös intarziái tűnnek fel. Az aszinkronitás főként az életvilágok alakulásának eltérő üteméből, a klasszikus modern gondolatvilágának és formáinak lassú elsajátításából, valamint az euro-atlanti szellemi (divat)hullámok más ritmusban történt recepciója folytán állt elő. Ennek köszönhető, hogy a történetek más összefüggésekben kerülnek feltárásra, elbeszélésre, s a modernitás közös tapasztalata eltérő értelmezésekben jelenik meg. Ennek az eltolódásnak a következményei az észlelés terén, a figyelem irányulásában is megmutatkoznak. És korántsem feltétlenül hátrányosan.

Apakérdések

Felnövekedésünk során először anyánkról, később apánkról válunk le, végül pedig a család mindent megalapozó kötelékét hagyjuk hátra. Ennek a fejlődésfolyamatnak megvan a párhuzama a vallástörténetben: a “felnőtté válás” a Földanyáról és a vele összefüggő kultuszokról való leválással veszi kezdetét. Később, sokkal később következik el az apakultusztól való távolodás. Jóllehet a leválás nem teszi semmissé az eredendő köteléket, mindkét esetben feltétele a felnőtté válásnak. Annak, hogy szabaddá válhassunk. Jacob Taubes vallásfilozófus szerint “csak az embernek Isten szavára adott válasz-szava – ez a lényege szerint: nem – tanúsítja az emberi szabadságot”.[10]

Az ember szabadsága fejlődése folyamatában alakul ki. Az emberi evolúciót a vallási kötődéseibe való növekvő belátásként lehet leírni (Linke). Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében ez nem pusztán általánosságban, hanem a legszemélyesebb feladatként jelenik meg: “a világ megértése az ember vallási feladata, teljesen függetlenül a megnyomorító egyházak megnyomorító vallásaitól”. A mai magyar irodalomban ezek a kérdések Kertész műveiben vetülnek fel a legélesebben. Nála “ez a korábbi kultúra, ez az apakultúra, ez a világméretű apakomplexus” egészétől, az apa-istentől és a vallástól történő emancipálódás legszemélyesebb kérdéseként jelenik meg: “Auschwitz, mondtam a feleségemnek, később csupán azon erények túlhajtásának tűnt nekem, melyekre már kora gyerekkorom óta neveltek. (…) Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztalt apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg.”

Kertész teológiai reflexiói következő könyvében – “Valaki más. A változás krónikája” – még messzebb menőek:“Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot. Elképzelek egy modern teológiát, amely kizárólag a teremtés valamennyi gonosz tapasztalatát összefoglaló tudomány lenne, előadásmódját azonban áthatná valamilyen isteni stílus, egy metafizikai ellenpont, de csak mint művészet, s nem mint artikulált érvelés.“

A teológiai reflektivitásnak ez a szintje egyedülálló a mai magyar irodalomban. Ennek oka nem is csak a személyes érdekeltségben, ill. a hiányában keresendő. Sokkal inkább az intézményes keresztény vallásosság által elhasznált, kiüresített nyelvhasználat következménye. “Jobb helyzetben van ebből a szempontból a zsidó hagyomány és nyelvi készlet az irodalomban – állapítja meg Visky –, nem utolsó sorban azért is, mert bizonyos értelemben “szemben álló” is a kultúrában, a (attól tartok, mindenkori) hatalmi főáramhoz képest. Az irodalomnak jót tesz, ha – nem is mindig szemben -, de legalábbis külön áll.“[11]

E téren a hallgatást a közelmúltban Esterházy Péter törte meg a Javított kiadásban, valamint az ennek kapcsán készült beszélgetésben: “Én nem is lázadtam az apám ellen, apám is ugyanabban a vereségben élt, amiben a fiúk szoktak élni. Ez egy kicsit hasonlít ahhoz a helyzethez, ahogy én a katolikus egyházat megismertem.(…) Semmit nem láttam, mert nem kellett látnom abból a kétséges hatalomból, ami az egyház.”[12] A könyvben felveti az Auschwitz utáni istenfogalom (Hans Jonas) Magyarországon agyonhallgatott problémáját: “Isten vajon nem áruló-e? (Auschwitz.) Se földi, se égi Atya erre nem válaszol. Ez is az árulás része, e hallgatás.”[13]

Számomra úgy tűnik, hogy a hallgatás mégsem oly teljes, mint Esterházy véli, és vannak, akik megválaszolni törekszenek a kérdést. Közülük a legjelentékenyebb Paul Ricoeur, aki egy beszélgetésben a következőket mondta: “Különösen közel érzem magamat Hans Jonas nézeteihez, ha azt próbáljuk megfogalmazni, mi Isten fogalma Auschwitz után; fel kell adnunk a mindenhatóság kategóriáját, hiszen ez nem tisztán vallási, hanem inkább teológiai-politikai kategória. Egyrészt a kinyilatkoztatás forrásának eszméjét az abszolút politikai hatalom nyomán mintázták; cserébe az istenségnek ezt a képzetét használták fel a politikai hatalom igazolására. A vallás ezek után arra szolgál, hogy félelmet keltsen az emberekben. A fenyegetés végén ott van a pokol. A mindenhatóság és a pokol gondolatát egyszerre kellene elvetnünk, s másfajta koncepciót kellene kidolgoznunk a hatalomról – ez volna a kinyilatkoztatás. Ezt kell összekapcsolni a szeretet gyengeségével, mely kiszolgáltatja magát a halálnak.” [14]

COPYRIGHT  Tillmann J. A.

Megjelent: Mérleg 2005/3


[1] Detlef B. Linke: Religion als Risiko. Geist, Glaube und Gehirn. Reinbek, 2003. 34.

[2] Hannes Böhringer: Kísérletek és tévelygések. A filozófiától a művészethez és vissza. Balassi Kiadó, Bp., 1995. ; http://www.c3.hu/~tillmann/

[3] Siegfried Mattl: Geschichtwissenschaft und Erinnerungskultur. In Fragen an das 21. Jahrhundert (Hg. V. Martin Bernhofer), Wien, 2000.; Történettudomány és emlékezéskultúra, Élet és Irodalom 2005.07.01, http://www.es.hu

[4] Ghislain Lafont: A katholikus egyház teológiatörténete. Atlantisz Kiadó, Budapest,1998.

[5] Hannes Böhringer: Auf der Suche nach Einfachheit. Eine Poetik. Berlin, 2000.

[6] Ezredvégi beszélgetés Ghislain Lafont-nal. In: Monory M. András Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések. Bp., 2000. ; http://www.c3.hu/~tillmann

[7] Detlef B. Linke: Einsteins Doppelgänger. Das Gehirn und sein Ich. München, 2000.

[8] Visky András szerzőhöz írt leveléből 2002. 12. 15.

[9] Veszelszky Béla (Szerk. Körner Éva), Műcsarnok, Budapest, 1997.

[10] Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004.

[11] Idézett levél

[12] Üzenet (Szabadka), 2002/7–9. ; www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/51/esterhazy.html

[13] Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető Kiadó, Bp., 2002.

[14] J-P. Changeux – Paul Ricoeur: A természet és a szabályok. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

Tillmann J. A. : Miről is szólna egy szívem szerint való lap? (1994)

február 5, 2010

Schrift ff

Miről is szólna…?

Mindarról, ami átrendeződőben van (azaz szinte mindenről), ahol sűrűsödések rajzolódnak ki, ahol történetek rétegződnek kiterjedtebb mezőkké, netán akár kontinentális tömbökké;

ahol már vagy éppen felsejlenek egy terület tarkaságon túlmenenő konfiguráció;

ahol felismerések összegződései erősítik egymást és feszítik szét korábbiak felszínét;

ahol formák vagy fogalmak mezőiből fogható és követhető térképek rajzolódnak ki, melyek mentén bejárhatóvá (vagy újrajárhatóvá) válik egy-egy (elvadult) vidék;

ahol megjelennek a visszavonultság szigettengerének sehol másutt meg nem szerezhető tanulságai és találmányai (az egykori sivatagi eremitáktól kezdve a közeli és a távol-keleti szerzetességen át a mai csillagdák és a tébolydák lakójáig);

ahol hozzáférhetőek a szellem & lélek feledésbe merült vagy errefelé még el nem érkezett felfedezőinek leletei;

azon helyekről és eseményekről, ahol a kutatások elkezdik érinteni az elérhetetlent és ezenközben a kutató képes kapcsolatot tartani a hátrmaradottakkal, a máshol kutatókkal és a másként keresőkkel;

ahol a különféle messzeségekből érkezők egymás mellett szóhoz juthatnak, másságaik megütközhetnek, összecsendüléseikből – olvasóikkal egyetemben – ösztönzést kaphatnak, tévedéseikből tanulhatnak;

ahol kirajzolódnak a szellem erőterei, bolygó- és csillagrendszerei, elkülönülnek térközei és mégis láthatóvá válnak mindenen túlnyúló hálózatai, a jelen határain is átívelő szólamai;

ahol transzparenssé válnak a tények tolakvó tömbjei;

ahol megfeszített munka vagy váratlan világosság nyomán áttetsző válik egy terület tarkasága, eloszlik a tanácstalanság homálya;

ahol a módszeres megismerés – szívós kételytől kísért – felderítőinek úti beszámolói éppúgy helyet kaphatnak mint a belső utak kutatói és a névvel még nem bíró kísérleti művészetek és tudományok művelői;

ahol merő vélemények helyett magas feloldású érzékenységen átszűrt, szenvedést sem kímélve megmunkált és átszellemült, a játék könnyűségét és a kétségbevonás komolyságát sem nélkülöző érvek és művek állnak jót önmagukért…

Bp. 1994. 11. 10.

Tillmann J. A.: Változatok világkiállításra (1991)

február 5, 2010

Mercede stern

 

A Világkiállítás – egyebek mellett az elmúlt 70 év, valamint a MOSZFILM, ill. Vera Muhina emlékére – egy hatalmas, égnek meredő csillag lenne. E csillag egyik ága a Dunántúl, egy másik pedig a Tiszántúl földjében nyugodna. Ezáltal egyszerre jelképezné Kelet és Nyugat egységét, a kiállítás gondolatának világszerűségét, s – végül, de nem utolsó sorban! – eszméjének e földben való begyökerezettségét.

Elképzeléseink szerint Kelet felől nézve a csillag ötágú lenne. Kicsinyített változatain ugyan sípolni is lehetne (vö. ötágú síp), de legfőképpen arra szolgálna, hogy jól láthatóan kiábrázolja az ex oriente lux jegyében érkező hajnalpírt. A Világkiállítás csillaga a legelőnyösebb oldalával Nyugat felé fordulna. Ebből az irányból nézve háromágúnak látszana, mely három ágat egy kör fogná össze. Ennek forgó változatát a Mercedes-Benz szakértői valósítanák meg.

Lehetőséget látunk még arra is, hogy Szentföld (Izrael, Palesztina) irányába hatágú, áttört formát és égszínkék színezetet mutasson. (A félhold formájú változatot egy később közreadandó függelékben tesszük közzé.)

A Kiállítás kolosszális emblémája ugyanakkor alulról, az országlakók felől nézve egy szabályos négyágú (keletről nyugatra és északról délre húzódó), virágmintás, súlyos és levehetetlen keresztet formázna.

(Public Relation)

A közkeletű kisnemzeti tévképzetek elképesztése érdekében közzé kellene tenni, hogy Magyarország nagy ország ! Közismerten tüneményes tarkaságú térségei mellett (ellenére/dacára, stb.) Bábel és Bejrút is elfér benne! Vannak még feltáratlan bizánci, etelközi és hunniai területei is. A terek torlódásán túl az idők sokasága is kavarog benne: egyes részein még el sem kezdődött az újkőkor, van ahol még mindig mohácsokat vívnak, némely parabolaalakú szigetén pedig már a jövő lidérceinek szemlélésén is túljutottak.

Erre való tekintettel kívánatos elhíresztelni, hogy itt van a Világ Közepe, a Föld Köldöke. (Különben is: a Kelet itt adja be a kulcsot a Nyugatnak – érdemei elismerése, és marka tartása mellett.)

(Közlekedés)

A Világkiállítás megközelítésének problémáját – tekintettel az infrastrukturális ínségre! – indokoltnak látszik egy időgép segítségével megoldani. Ez a berendezés – egyetlen ugrással! – 1948-ból közvetlenül 1984-be röpítené a látogatókat. ( A készülék kifejlesztésénél igénybe kellene venni a jól bevált keleti kapcsolatokat. A berendezést bárhová lehetne telepíteni, ami ráadásul világszerte híressé tenné vajákosainkat, a Központi Parafizikai Kutatóintézetet pedig időtlen időkre megrendelések tömegével árasztaná el.)

Maga az utazás mindössze egy obulusba kerülne, amit a Történelmi Szükségszerűség nevet viselő kísértet kezébe tartozna nyomni az utazó. Az utazás egyúttal alkalmassági vizsgaként is szolgálna: amennyiben az illető nem kerülne a kísértet kezébe, úgy már nyugodtan folytathatná útját a Közel-Kelet-Európai Korszellem Vasútján.)

(A Kiállítás)

A Kiállítás egészét a Megkésett Modernizmus Magyar Múzeuma rendezné meg, mely intézmény akkorra már egybeesne az ország teljes területével. A Múzeum megvalósítására, tüneményes térségeinek egyetlen tető alá hozására két út is kínálkozik:

I. A Múzeum (Magyarország) becsomagolása. Az örök és megbonthatatlan bolgár-magyar barátság jegyében erre a világ minden részén bércsomagolást vállaló Christot kéretik fölkérni. A csomagolóművész ezúttal különféle kelméket alkalmazhatna – hasonlíthatatlan színességünk hangsúlyozására. (Ezek a munkálatok egész iparágak felvirágzásával járhatnak együtt.) A csomagolás elkészülte után, zsineggel gondosan átkötve, az Inconnu művészcsoport postára adhatná, ahonnan – a fél világ bejárása után – címzett ismeretlen / Inconnu felirattal (és megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodva) térhetne vissza! (A Fragile! felirat semmiképpen nem felejtendő!)

II. Amennyiben a becsomagolás bárminemű akadályba ütközne, a múltba révedt modernizmus magyar leleteinek kiállítására kézenfekvőnek tűnik a teljes területnek műgyantával történő leöntése. Ez az eljárás – egyebek mellett – megakadályozná az álladalom további állagromlását!

A formák élénkítése és felfrissítése végett lehetőséget kellene adni tetszőleges területeknek a piros, a fehér és a zöld színekkel történő elszínezésére. Ez a távolról érkező vendégeket a Niagara fölött folyvást ívelő szivárvány egy szeletére emlékeztetné, továbbá, a honi szívek mellett, a taljánokét is megdobogtatná. Az ekként színezett szeleteket a vámőrség hiteles helyeinek pecsétjével ellátva, kemény pénzért áruba lehetne bocsátani a gyantába fúrt alagutak elágazásainál.

A megszilárdulása előtt jól alakítható anyagba különféle kiállítótermeket és pavilonokat lehetne kialakítani. A véres és meddő vitákat előre elkerülendő, mindenki lehetőséget kapna egy különálló kiállítóterem kialakítására. Ezek a termek éppúgy készülhetnének antropozófikus alapozású népi ornamentikával, mint a későmodern dekonstruktivizmus előregyártott kozmopolita elemeiből, vagy akár a leghitelesebb etelközi eklektika stílusjegyeivel. (Az amúgy is nélkülözhetetlen barlanglakás szerepkörén kívül a későbbiekben temetkezési helyként is szolgálhatnak.) A kiállítótermekben ki-ki tetszése szerint nemzeti klipeket vetíthetne az arra tévelygőknek.)

(A Kiállítás szignálja )

A világkiállítás szignálját, a szokásosnál százszorta nagyobb térerővel, a kihangosított Nemzeti Nagyadó adná a világ tudtára. Ennek dallamát – híven haladó hagyományainkhoz – a Vakpali címen ismert induló későbbiekben kiválasztandó része alkotná. A világnak szánt szövege pedig egyedülálló vonásainkat hirdetné:

1. (hosszú változat) Sármunk, Ojjé, az Sorolhatatlan

2. (rövid változat) S.O.S.

E szöveg házi használatra, azaz magyarról magyarnak magyarra fordítva egyszerűen csak annyit jelentene, hogy a világszerte ismert segélykérő rövidítés mellett a baj forrását is megadnánk:

Mentsétek Meg Lelkeinket a Millenáris Mákonytól!

Megjelent: Élet ÉS Irodalom 1991. 09. 04.

COPYRIGHT Tillmann J. A